Megint emlékhétvégét kell tartanunk egy valójában ismeretlen ember emlékére. Meghalt egy fiatal zenész akit valójában nem is ismertünk.

Akiket ismertünk, szerettünk, értettük a dalait azokat rendre gyorsan elfelejtik a rádiók, mert magyarok. Az ő emlékükre miért nem tartanak emlékhétvégét? Mert magyarok. Őket elintézik néhány szóval, esetleg néhány slágerükkel. Ezzel aztán örökre feledésbe merülnek. Mintha már szégyellnünk kéne az anyanyelvünket.

Ezeket az idegeneket meg egész hétvégén hallgathatjuk. És ezeket nevezik igazi slágereknek. Az igaz, hogy maiak, de a slágerektől nagyon messze vannak. Jó, akad egy-kettő. Szerintem akkor lenne sláger ha az emberek tömegével dúdolnák esetleg még énekelgetnék is. Ha nem is értjük hogyan? Jó, lehet, hogy a fiatalok egy része tud angolul, de nem csak ők léteznek. Sőt. Ők vannak kevesebben. Sokkal kevesebben.

Rajtuk kívül vannak idősebbek is. Akik szívesebben emlékeznének a magyar zenészekre. Nem sorolok neveket, rájuk igazán emlékezhetnénk. Az ő dalaikat még dúdolni, énekelgetni is tudtuk. Azok voltak az igazi slágerek.

Amikor még diák voltam ezek voltak az igazi slágerek. Suli után otthon egész délután szólt mellettem a rádió. Még lecke közben is. Sok slágert fejből tudtam. Apám sokszor meg is jegyezte, hogy vagy tanulás, vagy zene.

Ma meg zenében csak néha lehet magyarokat hallani. Nagyon néha. Egyre ritkábban. Mintha szégyellnünk kéne, hogy magyarok vagyunk. Pedig nekünk is vannak jó zenéink. Némelyik még esetleg a sláger szintet is elérné ha többször hallanánk őket.

Vagy talán az angolok kisajátították a magyar slágereket? Kérjük vissza a magyar zenéket.

Esetleg csak én vagyok így ezzel?