Tavaly március elején a pandémia miatti kórház kiürítés miatt anyukámat mellműtétje után 5 nappal haza küldték a kórházból. Hiába mondtuk, hogy egyedül egy agyvérzés után nem tudom megoldani az otthoni ápolását. Hiába. Kegyetlenül kirakták két combig begipszelt lábbal és a melléből kilógó csövekkel. Még a betegszállítóknak is nehéz volt hozzányúlni. Igaz, azt mondták, hogy kérhetem ápolási osztályra helyezését, de arra is legalább egy hónapot várni kellett volna. Így nekem egyedül segítség nélkül kellett megoldanom napi 24 órában az ápolását. Vásárlás, főzés, ágytálazás, gyógyszerek adagolása, injekciózás, orvosokhoz kísérés. Igyekeztem mindent megtenni. Közben meg bezárták az ápolási osztályt. Se ki, se be. Így továbbra is nekem kellett megoldanom anyu ápolását. Amikor levették anyu lábairól a gipszet azt mondták, hogy soha többé nem fog tudni járni. Újabb hatalmas sokk ért, de nem adtam föl. Sőt elhatároztam, hogy de igen is fog tudni járni. Vettem csont erősítő vitamint és igyekeztem anyuban fölkelteni a kitartását. 6 hónap múlva nyár végén pont a születésnapomon állt föl anyu először. Együtt örültünk, hogy minden nap könnyebben és egyre többet tudott tipegni a lakásban. Igaz, két bottal, de a saját lábain. Ilyenkor egy-egy ölelést is megengedtem magamnak. Ez mindkettőnknek erőt adott a mindennapokhoz. Közben hazajöttek Pestről a lányomék. Minden nap átjöttek segíteni. Utolsó beszélgetésünk egy októberi estén volt. Másnap anyu azzal ébredt, hogy hányingere van. Aznap csak teát ivott és kekszet meg almát evett. Bíztunk benne, hogy másnapra elmúlik. El is múlt, de már nem lehetett érteni amit mondott. Nagyon megijedtem. Áthívtam a lányomékat és hívtuk a mentőket. A reakciójuk csak annyi volt, hogy oldjuk meg otthon és ne akarjuk, hogy bevigyék a covidosok közé a kórházba. Két nap múlva úgy is kellett vizsgálatra menni, így vártunk. Vettem bébipapit, felhigítottam és szívószállal etettem. Reméltem, hogy kap infúziót és csinálnak valamit az orvosok és jobban lesz. Csináltak is valamit. Kapott infúziót, de pár óra múlva hazaküldték. Akkor már csak sajnos a szenvedését tudták meghosszabbítani és mint egy élettelen bábut tették le az ágyra. Másnap este már véres volt a pelusa. Akkor szorította meg anyu utoljára a kezemet. Ismét hívtuk a mentőket. Egy gyors vérnyomás mérés után megállapították, hogy 50 a vérnyomása és meg fog halni. Meg persze letoltak, hogy miért nem hívtam már korábban a mentőket. Bekötötték az infúziót és bevitték a kórházba. Másnap délután telefonáltak, hogy anyu meghalt. Csontrákja volt. 79 éves volt, de fél év alatt kb 20 évet öregedett. Talán ha időben foglalkoztak volna vele még ma is élhetne.